Lilla: Magánovi – de nem mindegy, milyen!

Egyedülálló, kétgyermekes anyukaként, végtelen lehetőségeimet kutatva-tanulva bizony sok olyan dologgal megismertet az élet, amit nem az én drága Édesanyám mutatott meg nekem. Az egyik ilyen az „ételszállítók csodálatos világa”.
Egy évig tartott, hogy elszánjam magam a döntésre: ezentúl inkább megrendelem az ebédet és a vacsorát. De ha egyrészt mérlegre teszem, hogy a bevásárlás, főzés és mosogatás köre helyett pénzt keresek és értékes időt töltök a gyermekeimmel, másrészt, ha összehasonlítom az árakat – az ételszállító pontosan anyagárban dolgozik –, harmadrészt a finom, egészséges és változatos háromfogásos ebédek és vacsorák miatt… valójában nem kérdés.
Arról nem is beszélve, hogy vegetáriánus lévén minden nap duplán főzök, ha mégis arra kerül a sor. Hogy is tudnék ilyen változatos fogásokat varázsolni minden nap?
A mai napon például a gyerekek ebédje erdei gyümölcsleves, rostonsült csirkemell tejszínes gombamártással és jázmin rizzsel, valamint vaníliás tejbebulgur volt. Én krumpli-krémlevest és kuszkusz piláfot ettem.
Minden idővel zsonglőrködő Édesanyának szeretettel ajánlom ezt az utat. Én úgy döntöttem, hogy ennek annyi előnye van, hogy számomra nem ciki, sőt! 🙂
*
Ó, az állami és magánintézmények kérdése…
Három éve azt gondoltam – és milyen logikusnak hangzik –, hogy mivel a magánoviknak fizet az ember, mindent megtesznek, hogy a gyerekek és szülők kedvében járjanak. Jaj, de botor voltam! Visszanézve, a helyzet többnyire épp fordítva van: ha már egyszer olyan rendesek, hogy ebben a lehetetlen jogi rendszerben csináltak nekünk egy óvodát, fizessünk jó sokat. E folyamat közben azonban a gyerekek és a szülők érdekei könnyen huszadrangúvá válhatnak – még akkor is, ha eredetileg a legnagyobb jószándékkal hozták létre az intézményt: a jogi nehézségek közepette a magánovik vezetőinek szinte lehetetlen minden téren helytállni.
Mi ebben a műfajban is szuper rebellisek vagyunk és jól is jártunk. Két gyermekem felvételt nyert egy külföldi intézménybe, ahol „levelező tagozaton” végezhetik el az első osztályt. Tapasztalt tanító nénivel készülnek minden nap az épp esedékes vizsgákra, illetve rendszeresen járunk egy harmincegynéhány főből álló magántanulói közösségbe, ahol tényleg minden úgy történik, ahogy azt a gyerekek és szüleik érdeke megkívánja. A tesók három év korkülönbséggel is együtt tudnak így tanulni (hálistennek mindkét kislányomnak kiválóan megfelel, hogy az idősebb tanmenete a mérvadó), és ez sokkal könnyebbé teszi kis családunk minden tagjának az életét.
*
A mi tanulságunk: minden lehetséges, csak hinnünk kell benne – és persze tenni érte, nagyon sokat. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a maga útja és aki hajlandó arra, hogy rá is lépjen, azt boldogság és csodák várják… velünk pont ez történik. És az Olvasónak milyenek a tapasztalatai?