lilla – Blogpárbaj

Lilla: Közkívánatra a férfiakról…

lilla — Sat, 21 Nov 2015 15:47:58 +0000

A kép több, mint vicces – fent van a profilom egy társkereső oldalon és naponta kapok leveleket igazán csodás férfiaktól. Ezeket a rengeteg elfoglaltság miatt többnyire nincs időm megnyitni sem, és csak a legritkább esetben válaszolok. Ez igazán nem tűnik szép dolognak, pedig csak abban próbálok makacsul hinni, hogy valami csoda folytán egyszercsak lesz időm kommunikálni. Talán ki kéne írnom, hogy rettenetesen sokat dolgozom, de mosogatás és felmosás közben ismerkedhetünk, kávézó kizárva, fotosoppolás közben tulajdonképpen tudok beszélgetni és meg is hallgatlak, csak kérlek, képzeld hozzá, hogy a szemedbe nézek. Írás közben is beszélhetünk, csak lassabban válaszolok, és ha bele vagyok merülve a munkába, néha kicsit morcos leszek, ha zavarnak.
Mindent összevetve azért egész jó a helyzet: turbó-megvalósítóként arra sem jut időm, hogy azon gondolkodjam, hiányzik-e, hogy férfi legyen mellettem. (Na jó, titokban elárulom, hogy vannak néha álmatlan éjszakáim, de a nehéz álmok reggelre többnyire szertefoszlanak.) Nappal pedig sok emberrel találkozom ezért-azért – és ha valaki beleszeret abba, ahogy a gyerekeimet szeretem, beleszeret a lelkesedésbe, az erőn felüli folyamatos megvalósításba, a szépre, jóra és igazra való törekvésbe, a legvégső Ok éhes keresésébe, a fáradt vidámságba a szemeimben, még kicsit talán az őszülő tincsembe is (na jó, lehet, hogy azt befestem)… és ha még én is belészeretek… akkor bármi megtörténhet.
Ennek valószínűségét ne tessék számolgatni, mert ehhez Isteni elrendelés szükségeltetik, azt meg úgysem tudjuk kiszámolni (illetve matekozni csak a gyerekekkel van időnk, ugye).

Ui.: Őszintén azt gondolom, hogy bárkinek csak akkor tud egészséges párkapcsolata lenni, ha először önmagán belül egészséges és boldog. Ez számomra annyira fontos, hogy a blogos bemutatkozóban rögtön le is írtam. Kerek egésznek lenni önmagunkban pedig – úgy gondolom, hogy – felér a fent írt Isteni elrendeléssel… de ez már inkább a spirituális fejlődés témakörébe tartozik, úgyhogy egy későbbi bejegyzésben írnék majd róla.

Lilla: Magánovi – de nem mindegy, milyen!

lilla — Wed, 28 Oct 2015 17:59:47 +0000

Egyedülálló, kétgyermekes anyukaként, végtelen lehetőségeimet kutatva-tanulva bizony sok olyan dologgal megismertet az élet, amit nem az én drága Édesanyám mutatott meg nekem. Az egyik ilyen az „ételszállítók csodálatos világa”.
Egy évig tartott, hogy elszánjam magam a döntésre: ezentúl inkább megrendelem az ebédet és a vacsorát. De ha egyrészt mérlegre teszem, hogy a bevásárlás, főzés és mosogatás köre helyett pénzt keresek és értékes időt töltök a gyermekeimmel, másrészt, ha összehasonlítom az árakat – az ételszállító pontosan anyagárban dolgozik –, harmadrészt a finom, egészséges és változatos háromfogásos ebédek és vacsorák miatt… valójában nem kérdés.
Arról nem is beszélve, hogy vegetáriánus lévén minden nap duplán főzök, ha mégis arra kerül a sor. Hogy is tudnék ilyen változatos fogásokat varázsolni minden nap?
A mai napon például a gyerekek ebédje erdei gyümölcsleves, rostonsült csirkemell tejszínes gombamártással és jázmin rizzsel, valamint vaníliás tejbebulgur volt. Én krumpli-krémlevest és kuszkusz piláfot ettem.
Minden idővel zsonglőrködő Édesanyának szeretettel ajánlom ezt az utat. Én úgy döntöttem, hogy ennek annyi előnye van, hogy számomra nem ciki, sőt!
*
Ó, az állami és magánintézmények kérdése…
Három éve azt gondoltam – és milyen logikusnak hangzik –, hogy mivel a magánoviknak fizet az ember, mindent megtesznek, hogy a gyerekek és szülők kedvében járjanak. Jaj, de botor voltam! Visszanézve, a helyzet többnyire épp fordítva van: ha már egyszer olyan rendesek, hogy ebben a lehetetlen jogi rendszerben csináltak nekünk egy óvodát, fizessünk jó sokat. E folyamat közben azonban a gyerekek és a szülők érdekei könnyen huszadrangúvá válhatnak – még akkor is, ha eredetileg a legnagyobb jószándékkal hozták létre az intézményt: a jogi nehézségek közepette a magánovik vezetőinek szinte lehetetlen minden téren helytállni.
Mi ebben a műfajban is szuper rebellisek vagyunk és jól is jártunk. Két gyermekem felvételt nyert egy külföldi intézménybe, ahol „levelező tagozaton” végezhetik el az első osztályt. Tapasztalt tanító nénivel készülnek minden nap az épp esedékes vizsgákra, illetve rendszeresen járunk egy harmincegynéhány főből álló magántanulói közösségbe, ahol tényleg minden úgy történik, ahogy azt a gyerekek és szüleik érdeke megkívánja. A tesók három év korkülönbséggel is együtt tudnak így tanulni (hálistennek mindkét kislányomnak kiválóan megfelel, hogy az idősebb tanmenete a mérvadó), és ez sokkal könnyebbé teszi kis családunk minden tagjának az életét.
*
A mi tanulságunk: minden lehetséges, csak hinnünk kell benne – és persze tenni érte, nagyon sokat. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a maga útja és aki hajlandó arra, hogy rá is lépjen, azt boldogság és csodák várják… velünk pont ez történik. És az Olvasónak milyenek a tapasztalatai?

Lilla

lilla — Sun, 04 Oct 2015 15:10:12 +0000

Nekem a világon a legjobb Édesanyám volt. Mindenre nagyon korán megtanított és sokat főzőcskéztünk együtt. Ő sportot csinált abból, hogy sosem a szakácskönyv szerint készítette el az ételt. Nagyon büszke volt a kreativitására – ezt örököltem! Valahogy olyan nekem a főzés, mint a szobrászkodás. Ahogy egy szoborban a harmónia, úgy az ízekben, színekben, textúrákban is ezt élvezem a legjobban – és ugyanolyan-formán építkezem ezeken belül, mintha egy szobrot formáznék.

Imádom a keleti ízeket, tanultam is Kínában a falusi lányoktól, vegetáriánus vagyok, de a gyermekeimnek és a vendégeknek főzök húst. Fantasztikus érzés harmonikusan kevernem az európai és az ázsiai konyha ízeit. Hozzá egyedülálló anyukaként irtó gyorsan kell mindent csinálnom, így mindezeknek a recepteknek (időtakarékosságból és bizony lustaságból) kénytelen voltam kifejleszteni a turbó-verzióit – amiket nagy örömmel meg is osztok a Kedves Olvasókkal. Szegény gordonremzi biztosan kitérne a hitéből a legtöbb receptem hallatán, de amíg a gyermekeimnek és a hozzánk betérőknek örömet okoznak, addig én is boldog vagyok.

A mai kihívás: háromperces paprikáscsirke. Kíváncsi vagyok, ismeri e valaki…

A varázsrecept ott kezdődik, hogy elmegyünk abba a boltba, ahol a legolcsóbb a csirkehusi. Ugye a tálcás combokat csak adott mennyiségben lehet kapni és ez mindenképpen több, mint amennyit a leánykáim együltő helyükben megesznek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a pipit csak úgy tudom frissen tartani, ha megérkezésünk után kis olajjal és sóval egyből a sütőbe suttyantom egy jénai tálban. A megsült combok nagy részét aztán csinosan beleapplikálom egy kisebb tálba és későbbi felhasználásra a hűtőbe teszem. Most jön a varázslat.

– Anyaaaaaa! Éhes vagyok!
– Mit kérsz, csillagom?
– Paprikás csirkét… lehet?

Naná!

Odateszem a tészta vizét, közben egy kis olajat már forrósítok is, gyorsan belekockázom a hagymát és ha van, előkészítek egy kis paradicsomot és paprikát is. A hagymára szórok egy kis pirospaprikát (a gyerekeknek sosem csípőset!), felöntöm egy icipici vízzel (többre nincs szükség, hiszen a már eleve megsült husit teszem majd bele, amit ugye tulajdonképpen csak melegíteni kell) és teszek bele egy kis sót. A husival együtt – ha készítettem elő – beleteszem a paradicsom- és paprikakockákat és hagyom, hogy egy-két perc alatt elfőjön róla a víz nagyja. Teszek bele egy kis tejfölt és óvatosan elkeverem. Amint látom, hogy néhány másodperccel később újra forrni kezd, leveszem a tűzről. Ezzel a csirke tulajdonképpen meg is van. Amíg a tészta megfő, a husi pont ehetőre hűl. Persze, csinálhatnám galuskával is, de határozottan úgy döntöttem, hogy a gyerekekkel eltöltött minőségi idő nagyságrendekkel jobbat tesz nekik, mint a galuska – főleg, ha van otthon valami vicces formájú tészta. A mi kedvencünk mostanság a repülős, a nyuszis és az óriási ABC alakú.
A maradék pipi felhasználási lehetőségei természetesen végtelenek.
És van egy még kevésbé időigényes módja a főzésnek… de ez titok. Jövő héten elárulom.