Lilla bejegyzését olvasva nem lepődtem meg: a mai világban egyre népszerűbb ez a „férfiak nélkül is jól elvagyunk” megközelítés. Hát, nem tudom. Biztosan így van, de azért a világ – szerintem nem csak számbeli – fejlődésének egyik alapja, ihletője mégiscsak a férfi-nő kapcsolat, és ha már így van, nyilván nem véletlen a szerelemre való törekvés a földi létben. Tudom, a szerelem függőség, szenvedés, taktika, játszma, ráadásul nem is tart sokáig. Na de azért…

Elismerem, hogy a mai állapotokról jórészt a férfinem tehet – elvesztek a hagyományos szerepek, elmosódnak a nemek közötti különbségek, szóval sok szempontból nem is csoda, hogy az ember lánya néha azt gondolja, inkább egyedül marad, mert a pasik szörnyűek, hisztisek, elviselhetetlenek.

Szép dolog, ha az ember önmagában is kerek, egészséges és boldog. Biztosan vannak ilyenek is – szentek, próféták, bölcsek és bolondok. Mellesleg, vigyázat, provokáció, általában férfiakról van szó! Oké, azért ott is általában van egy NŐ, egy „menyasszony”, csak Istennek nevezik és hiányzik vele a testi kapcsolat. Persze biztosan lesz, egyre több, „magányában” is boldog nő. Kerek-egész – azt azért nem mondanám. Ráadásul, kérdem elvált férfiként, valóban olyan hősies magányban vannak az elvált nők? És tényleg ezt akarják, vagy csak jobb híján, beletörődve, csalódások után?

Ha az ember lányának-fiának már gyermeke, gyermekei vannak, akkor csak volt idő, amikor hitt a szerelemben, nem? És akkor alighanem a csalódások okozták azt, hogy most „egyedül” keresi a „kerek-egész” boldogságot. És, teszem hozzá, kicsit más a helyzet a nőknél – ők valójában már nincsenek egyedül egy válás után, hiszen ott vannak (általában náluk) a gyermekek, egy-egy férfi jó vagy rossz emlékeként, a jövő ígéreteként, felelősségként, vigaszként, reményként. Mindenként… Szerintem egy fokkal könnyebb, lelkileg, mint egyedül maradni és mindent újrakeresni, újrakezdeni. De lehet ellenkezni:-).

Úgyhogy azt gondolom, alapvetően hamis (és önámító) az a hozzáállás, hogy a Nő boldog lehet a Férfi nélkül is. Lehet, hogy eljön az idő, amikor már sok volt a csalódás, lehet, hogy úgy érzik, a jövőt inkább a másik nem igenlése nélkül képzelik el, vagy legfeljebb a sorsra bízzák a dolgot – vagy jön, vagy nem jön, tökmindegy. Csakhogy általában ebben az esetben sincsenek már egyedül, gyermek(ek), Isten, próféták, guruk, és egyéb hitek vagy remények táplálják őket „magányukban”. Alternatívák, amelyekre fiatalabb korukban csak kevesen gondolnak. Persze, ki lehet próbálni. És szerencsés az, aki egyedül is boldog embernek érzi magát. Nála már csak az boldogabb, aki egy Másik ember és gyermekei társaságában leli meg ugyanezt, önmagában és családjában. Na, akkor vagyunk „kerek-egész”.

Mindennek persze köze sem volt az on-line ismerkedéshez, legközelebb már igyekszem erről is szólni!

Nekem kicsit hurrá-optimistának tűnik ez a pár sor Lillától, persze, van benne igazság, a piláf nem hullik a szánkba az égből, de az emberéletek története azért mégsem azt bizonyítja, hogy aki a saját útján jár, vagy legalább idővel rálép, az feltétlenül boldog lesz és csodák veszik majd körül. Sőt.

Igen, van, akinek minden összejön – egy jó ételszállító, amelyik anyagáron dolgozik, egy magántanulói közösség, ahol boldogok a gyermekek, és a háromperces paprikás-csirke, ami még finom is. De lássuk be, a többség nem ilyen szerencsés. Vagy nem ilyen ügyes. Vagy kicsit másként látja a dolgokat. Vagy nem feltétlenül adatik meg mindenkinek a boldog sors. Mert azt azért kétlem, hogy a többség nem hinne valami jobb jövőben és nem tenne érte már a jelenben is. És mégsem boldogulnak felhőtlenül. Az élet nem mindenkinek tejbebulgur. Akkor sem, ha nagyon szeretnénk és meg is teszünk érte mindent.

Viszont eszembe jutott, irigység és irónia nélkül, hogy ha Lilláéknál ennyire szép és jó minden, akkor nyilván itt az alkalom az ismerkedésre! Hiszen a leírtak szerint az idillhez már csak egy férfi hiányzik – vagy tévedek? Nélkülünk is teljes lehet a lét elviselhetetlen gyönyörűsége? Netán éppen hogy belerondítanánk csak?
Milyen ismerkedési módszert ajánlana nekünk Lilla, ha egyáltalán?

Esti séták ugye a gyerekek mellett többnyire kizárva, és különben is, kicsi az esély. A játszóterek környékén meg kevés az apuka, az egyedül ott kószáló férfi pedig eleve gyanús. Munkahely? Hát, nem sokszor jön be a dolog. Marad az on-line? Vagy a véletlenben bízzunk? Netán a sorsban, hogy úgyis eljön, akinek el kell jönnie? Ha meg nem, hát kisnyúl és türelem? Kíváncsi vagyok Lilla véleményére, aztán majd én is megosztom tapasztalataimat…

Így aztán kislányomnak megvan a reggelije (persze indulás előtt azért le-lecsúszik egy kis nutellás kalács vagy csipkebogyó-lekváros kifli), tízóraija, ebédje, és ha tovább szeretne az oviban maradni, még az uzsonnája is. Mivel egyebek mellett szakácsként is számon tartanak, a vacsora és a hétvége már rám van bízva, nálunk ételhordás vagy pizza-rendelés kizárva. Inkább együtt főzőcskézünk – igaz, elismerem, ehhez azért nem kevés idő is kell. Ki tudja, egyszer még mi is ráfanyalodhatunk a Lilla-féle hárompercesekre…

Különben kislányom esetében egy sima állami oviról van szó, két kis létszámú csoporttal. Én elégedett vagyok, de vajon mi az ideális megoldás? Tényleg olyan rosszak a hagyományos állami intézmények? És tényleg olyan jó mondjuk a Waldorf, úgy általában? Netán a mindenféle módszerekkel kísérletező magánovik, magániskolák jelenthetik gyermekeink egészséges fejlődését? Én ez utóbbiaktól tartok kissé, nem beszélve arról, hogy a pénztárcát is alaposan igénybe veszik. De lehet, hogy annak, aki teheti, megéri. Mi az Önök tapasztalata, véleménye?

Ha jól tudom, Lilla éppen ilyesmivel foglalkozik mostanában – természetesen kíváncsi vagyok az ő javaslataira, észrevételeire is.

főzni. Ezért gondoltam, hogy meg kell tanulnom. Nem akartam életem végéig pudingon és rántottán

élni. Tényleg, hány női mesterszakács van? Én most egyet sem tudnék mondani. Lényeg, hogy

elkezdtem főzögetni, és egész jól ment. Gondoltam is arra, hogy írok egy szakácskönyvet,

kisasszonyoknak, nőknek, hátha rájuk ragad valami. Ám időközben sorra jelentek meg a gasztro-

blogok, és rájöttem, lefőzött a kor. No, nem annyira minőségben, de mennyiségben mindenképpen.

Mindenesetre arra jó volt az egész, hogy egyrészt egy gasztro tv-csatorna csehországi igazgatója

legyek egy időre, másrészt rájöttem, hogy stáljudit vagy dzsémiolivér ide vagy oda, a kisasszonyokat

bármikor meg lehet főzni – a hasukon keresztül. Is. Úgyhogy érdemes volt kitanulni a

szakácsművészetet.

A főzés, mint csábítás? Az erotikus gasztronómia különböző variációival is tele van mindenkinek a…

könyvespolca. Nem erről van szó. Hanem arról, hogyan készítjük el az ételeket. Hogy a szokásos

alapanyagok mellett mindig bennük legyen valami plusz: egy titokzatos fűszer, és persze egy darab a

szívünkből. Hülyén hangzik, de így van. Ha ez megvan, plusz értünk kicsit az ízharmóniákhoz (pl.

kesudió gorgonzola-sajttal, vagy vargánya fenyőmaggal igen, nutellás csirke vagy vörösboros

lepényhal soha), nagy baj már nem lehet.